Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Megtisztít vagy beszennyez?

2010.11.16

lestat.jpgA vér költészetét, a csodálatos Edgar Allan Poe így fogalmazta meg: „A vér a legfőbb szó, királyi szó – mindig is bővelkedett rejtelmekben, szenvedésben, ennek a szónak hatalmas súlya és vakító fénye van.” Az alkímiáról való értekezésében Oscar Milosz már sokkal tovább ment: „A vér elsőrangú anyag, képes minket átalakítani, mert nem más, mint a bölcsek köve.”
Nekünk, embereknek is, ahogyan a vámpíroknak, vérre van szükségünk ahhoz, hogy életben maradjunk. A szervezetünk termeli e különös nedvet, de a vámpírnak el kell vennie – küzdenie kell az életben maradásért. A romantikus vámpírizmus a síron túli szerelmet ígéri, a halhatatlan együttlétet az imádott kedvessel, de ezért nagy árat kell fizetniük a vámpíroknak, mert a vér utáni leküzdhetetlen vágy örökké hajtja őket, az öröklét koktélját minden áron újra és újra meg kell szerezniük.

Ahogyan a természet, a vér erejével életet ad a csecsemőnek, úgy a halál el is veheti azt, ha vérét veszik az ártatlan léleknek. A kettősség, mely a vámpír sajátja, az általa oly áhított piros nedűé is, mert ugyanúgy lehet áldás és átok is. „Erősen kötődik a halál képeihez, és még erősebben a végül mindig győzedelmeskedő élet képeihez. Ezért a vért mindig veszedelmesnek és gyógyító erejűnek, balszerencsét és szerencsét hozónak, tisztátalannak és tisztának tartották. Ha még mindig taszít és vonz, ez azzal magyarázható, hogy minden, ami szent, homályos természetű, többértelmű.”(Jean-Paul Roux)

 

Piros temetés

A színszimbolika már középkori felismerését – ha ugyan tudattalanul is –, de bizonyítja az a szokás, melyet piros temetésnek neveztek el. A halottaktól való megrögzött félelem szülte e rítust, mely szerint el kellett látni a hullákat vérrel és vörös festékkel, hogy ne keljenek ki sírjukból bosszúra szomjazva, s nem utolsó sorban vérre. Ezért „a föld vérével”, okkerral (vasércből nyert vörös festékanyag) jól megszórták a megboldogultakat. „Arra is gondoltak, hogy így „mágikus életet, új és tartósabb vért adhatnak a halottnak, így új állapotában is megőrzi erejét.” Ismeretes, hogy a késő középkorig Európa különböző területein vörös kendővel takarták le a holtakat, vagy a már említett vörös festékanyaggal szórták meg őket.
Az egyház mindent elkövetett hatalma megszilárdításáért, és félve a pogányság eszméinek fellángolásától, a korai középkorban nem volt hajlandó elismerni, hogy a halottak visszatérhetnek bármilyen módon is, akár szellemi, akár fizikai testet öltve. A vérszopó kísértetektől és a boszorkányoktól tartva azért mégis felvértezte magát a szentség intézménye, s az inkvizítorok és szolgáik előszeretettel hantoltatták ki a hullákat, s égették meg az embereket.
A szent egyház egyik nevezetes baklövése pontosan a piros temetésnek köszönhető: Szent Ambrus milánói püspök a IV. században két levágott fejű, bíbor színű csontvázat avatott boldoggá, mert Nero korabeli keresztény vértanúknak vélte őket. (A vörös festékről pedig azt hitték, hogy isteni csodaként megmaradt mártírvér.)

Folytatása következik

Rácz Edina

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.