Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Minden másképp van

2010.10.30

marai.jpgA Csendes-óceán partján, San-Diego forgatagában a Márai-házaspárnak egy szoba jelentette az egész világot – Magyarországot. A filmben Bács Ferencet és Gyöngyössy Katalint olyan helyszíneken láthatjuk, melyek Márai és Lola életének fő színterei voltak.

A tengerparti sétáikon az óceán végtelenjében mindig ott sejlett a magyar föld utáni áhítozás. A sirály is jelképes jelentőségű, és sok jelenet mellett ez is mutatja, hogy a Napló adaptációjaként készítette Szalai Györgyi és Dárday István a filmes alkotást. „Az óceánparton, a vihart jelző ólmos égbolt alatt egy öreg sirályt bámultam, amely mozdulatlanul kémlelte a partot, silbakolt a végtelenségen.” A két idős ember, akik oly sok mindent átéltek már együtt, úgy jártak-keltek idegenben, mintha egy börtönszigeten várnák a szabadulás pillanatát.

A kis lakásból, ahol élték mindennapjaikat, azt várná az ember, hogy egy magyar városba lépnek ki, hiszen a film is érzékelteti, mennyire „itthoni” volt a berendezés, a könyvek sokasága, a régi írógép, és a hangulat, amely érezhetően átlengte a környezetet. 

Ha már fizikailag nem is, hát a szellem útján tért haza Márai, mert az olvasmányok jelentették számára a menekvést a hétköznapok üres monotonitásából. „A szavak íze, illata, mint a friss sütetű soroksári kenyér. Szépséges hazám, magyar nyelv, csak ez maradjon az utolsó pillanatig.”

Az emigráns létben talán mindent átértékel az ember, és sokkal többet emlékezik a régi időkre. A filmes műben az időben néha visszalátogatunk a fiatal házaspár egy-egy különleges pillanatához, s emlékképek villannak fel, így téve egységgé a múltat és a jelent.

A világ zajától elkülönült életüket csak néha töri meg, amikor örökbefogadott fiukkal, Jánossal és családjával találkoznak, s a bejárónő heti egyszeri jövetele. A múlt keserű árnyaként olykor érkezik egy levél vagy telefon, hogy hazavárják „az emigránst”, és megbocsátanak, hogy egy egészen más színben tüntessék fel az egykor hazaárulónak minősített disszidenst. A válasz egyértelmű: „A feltevés, hogy beállok a „hasznos hülyék” közé, ahogy Lenin mondotta, kézenfekvő a levélíró számára. Ilyenkor mindig megkönnyebbülés, hogy két óceán választ el ettől az emberfajtától.”

Az írónak, aki megélte a valóságot minden pillanatában, s az élet valamennyi tüneménye szavakká, mondatokká formálódott tolla nyomán, talán az egyik leghatalmasabb próbatételről, a meghalásról kellett még írnia… utoljára… „A „haldoklás”. Az Ars moriendi. Mindennap haldoklom. Már nem „élek”, hanem haldoklom – lassan, kényelmesen, ráérősen. (…) Nem szabad siettetni, de nem szabad lekésni sem a „jó halált”.”

A folyamatos testi leépülés, ami Márait és Lolát is fokozatosan a vénség bugyraiba taszította, hatalmas teherként nehezedett rájuk. Egy egész életen át a társa volt a felesége, s a végső időkben döbben rá Márai, mit is jelentett számára az asszony, és mennyire a részét képezte egész valójának. „Csodálatos lény volt, a teljes nő, minden emberi, női képesség megvolt benne, az Életem értelme volt, most is az. Ha elmegy, semminek nincs több értelme.”

Nem teljesülhetett, amit az író szeretett volna: együtt menni el. Lola 1986. elején meghalt a kórházban. A Napló szavait hűen tükrözi a filmbéli jelenet, amikor Lola hamvait az óceán vizébe szórják, hogy ott lelje meg a békét. A monológok nagy része is a Napló szövegének előadása, ami azért lényeges, mert Márai oly összetéveszthetetlen mondatai teszik igazán hitelessé az alkotást.

„Milyen lassan halok meg.” – Lola szavai még jobban erősítik az íróban azt az érzést, hogy „egy másik emigráció” kezdődött el számára. Folyamatosan meghal körülötte mindenki, azok az emberek, akikért még érdemesnek érezhette ezt az időskori vegetálást. Magyarországról érkezik a hír, miszerint meghalt „Gábor öcsém”, majd fogadott fia, János is váratlanul életét veszti.

Lola mindig keresi, az álmokban… A „hot-line”-on a mozgó betűk közvetítik az üzenetet. „Itt vagy?” (Mikor már nem látott és nem hallott, így hívott.) Álomban felelek. „Itt vagyok.”

Nem csak Márai írt naplókat, hanem Lola is. Megható a gondolat, hogy az ő széttörhetetlen kapcsolatuk nem szakadt meg a halál irtózatával, hanem az a láthatatlan kötelék megmaradt. Évtizedek emlékeit éli át az író, amikor szinte mindennapos tevékenységévé válik az is, hogy a felesége naplójegyzeteit olvassa. „Ezt az ajándékot kaptam tőle, túlról. Mintha mindennap levél érkezne tőle.” Az öregkorban – szokták mondani – már csak a szellem tud szárnyalni – visszafelé él, a múltat felidézve.

Márai, látva Lola szenvedéseit a kórházban, undorodik attól a „konzumhaláltól”, melyet ezek az intézmények kínálnak betegeiknek. Az élet vége felé való közeledés megalázó vegetálásától akarja megóvni magát az író, amikor fegyvert vásárol, s még a rendőrség kiképzőtelepén is részt vesz az oktatáson, hogyan kell a pisztolyt használni. A filmben is a meghatározó jelenetek egyike, amikor nyomon követik ezt az eseménysort. Az idős író már gyenge, vézna ujjai a ravaszon, és a tehetetlenségtől való félelem feloldása hozzák el azt a pillanatot, amikor elhisszük, hogy talán azt tette, amit tennie kellett: nem hagyta, hogy önmagáról mit sem tudó emberi roncsként kövesse a feleségét az elmúlásba.

A Napló utolsó bejegyzése, 1989. január 15.: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.”

Márai Sándor öröksége olyan egységgé kerekedett lenyomata egy emberi életnek, melyet ha valaki képes a lelkébe fogadni, nem áhítozik ennél nagyobb gazdagságra. Örök érvényű gondolatai ráébresztik az embert saját életének titkos összefüggéseire, és ami egyik pillanatban még „azt” jelentette, egy év múlva már „ezt” formázza. De végül mindig rájövünk arra az igazságra, melyet Lola mondott ki: „Minden másképp van.”

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.