Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Turkáló

2010.11.04

secondhand.jpgBérből és fizetésből élünk. Vannak márkás darabjaink, de nem ez a jellemző. Vannak „trendinek” mondott cuccaink, de nem hordjuk őket. Aztán ott vannak az örök darabok, amiket toldozunk, foltozunk. Nagyon szeretjük őket, és nem könnyű az elválás tőlük. Inkább még lukasan is elrakjuk a szekrény aljára őket, mert jó emlékeket idéznek. Természetesen soha a büdös életben nem találunk hozzá még csak hasonlót sem. Bánjuk. De hát, ilyen az élet.

Várakozással telve lépünk be egy belvárosi turkáló ajtaján. Ismert szag csapja meg az orrunkat, amit tipikusan csak a bálás ruhák árasztanak magukból. Sebaj, rengeteg mosóport, öblítőt és egyéb illatosítási lehetőséget kínál nekünk a piac, kit érdekel a szag? Már az első dézsára rávetjük magunkat. Röhögve próbálgatunk. Megfigyelték már, hogy az ember lánya a turkálóban egyáltalán nem azokat a darabokat részesíti előnybe, amelyek jól állnak neki, hanem azt, amelyikben a legbénább? Mert abban lehet bohóckodni. Az eladó szigorú tekintettel méreget minket, de amikor meglát egy otthonkában, nem bírja tovább és nevetni kezd. Legyintve elfordul és folytatja a pletykalap olvasását.

Mikor kihancúroztuk magunkat, komolyra vesszük a keresést. Nadrág kell, mert jön a hideg. Egy egyenes szárú gatyával nem lehet hibázni, pláne, ha farmer. Szinte mindenhez fel lehet venni, ezer mosás sem árt neki. Hízni persze nem érdemes. Lehet kombinálni színes blúzzal – akkor majdnem elegáns. Trikóval, pólóval a rohangálós időszakra. Pulóverrel konszolidált matek tanárnő külzetünk lehet. Igazából a leg Jolly Joker-ebb darab – már ha van ilyen szó.

Egy-két zakót is megnézünk. A farmerrel egyenesen sportos, elegáns lehet, de nem találunk XS-es méretben. Hiába, a turkálóban az egyediség számít, a méret nem. Az ugyanis nincs. Vagyis van, de nem a miénk. Sebaj. Megvesszük a kinézett darabot, mondván, hogy majd az ismerősünk ismerőse, akit nem láttunk már száz éve, na, majd az felvarrja, elszegi, megigazítja. Ezek azok a darabok, akik később a „Még egy esélyt” zsákban végzik a pincében, és három év múlva a Máltai Szeretetszolgálat osztja ki egy arra jobban rászorulónak. Soha nem lesz felvarratva. Ne vegyük meg!

Mikor egy óra felszabadult nevetés után kilépünk az utcára, mindkettőnk kezében figyel egy igényes, csíkos nejlon. Két kinyúlt, de nagyon szexi póló, egy farmer és egy piros kesztyű van benne. Egy misét megért. J Ezt sem fogjuk hordani soha, de legalább jót röhögtünk. Az egyenlegünk kettőezer ötszáz forint. Ha belegondolunk, a Rádiókabaré előadására is ennyi a jegy. Pontosan ennyit kuncogtunk volna ott is. Így tehát, ha nem is szereztünk be újabb, használható darabokat, legalább egy fantasztikus napot töltöttünk együtt barátnőnkkel. Már megérte!

                                                                                        Szöllősi Györgyi

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Mennyire igaz

(Zsoci, 2010.11.04 11:18)

Én még értelmes ruhával nem jöttem ki turkálóból, de hogy mindig röhögés a vége, az tuti! A cikk telitalálat!